Szent István király

Géza fejedelmünk felesége Sarolt, ki Gyulának – az erdélyi törzsfőnek - leánya.

István a gyermekük, a magyarok királya: Attila és Arthur király szelleme kelt életre általa.

Kinek 1000. augusztus 15.-én fejére került Attila koronája.

Korának egyik legműveltebb embere.

Mint reményt hozó fénysugár, úgy érkezett az emberek életébe.

A környező népekkel a békét megkötötte.

Minden cselekedetét Istennek szentelte.

Égi küldetését tiszta szívvel és lángoló lélekkel teljesítette.

Jóságát mindenkivel éreztette, szíve ajtaját sohasem zárta be.

Saját életét sok nyomorúság gyötörte.

Négy fiát – kit felesége Gizella szült – már gyermekkorban elvesztette.

Imre a huszonöt évet megélte, művelt, daliás ifjú volt, apja szenvedélyesen szerette.

Ő volt a szemefénye, büszkesége, országának reménysége.

Minden óhajával azt kívánta, hogy fia őt túlélje.

Utána ő kerüljön országa élére.

Fiát arra intette, hogy a rászorulókat gyámolítsa, segítse.

Cselekedeteit az irgalmasság és erény éltesse.

Legyen alázatos, a gőg és gyűlölet távol legyen tőle.

Soha ne vesszen el türelme.

Sajnos közbeszólt egy szomorú eset. Imre egy véletlen baleset áldozata lett.

Örök életre cserélte ezt a múló földi életet.

 

István lelkét megrendítette ez a szörnyű csapás.

Nemcsak fiát vesztette el, hanem méltó utódját, műveinek folytatóját.

Az elárvult apa sokat kesergett.

Mikor elérkezett az est sötétje, csöndesség áradt körülötte,

Isten vigaszát, áldását kérte.

Életét jótékonykodással töltötte.

Sem Rómának, sem Bizáncnak nem hódolt be.

A zarándokok előtt megnyitotta az utat a Szentföldre.

Megnyitásáért, egész európai kultúrvilág megünnepelte.

Segítséget nyújtott a szűkölködőknek.

Adományokkal ajándékozta meg az árvákat, özvegyeket, szegényeket.

Arra törekedett, hogy éljen Istennek tetsző életet.

A megfontoltságot, az igazságot tartotta mindenekelőtt.

Az igazságtalanságot elkövetők nem állhattak meg szeme előtt.

Egy nemes az éj leple alatt vakmerően a szobájába hatolt.

Egy gyilkos fegyvert a köpenye alá dugott.

Égi ösztönzésre a kard földre hullott, ott hangosan megpendült.

A király felriadt, a gyilkos kegyelemért könyörgött.

István megbocsátott, büntetést a felbujtó kapott.

Élete végén nagyon szomorú. Az idegenek szőtték – fonták a cselt körülötte.

Keserítették amúgy is keserves életét. Őt csak Istenbe vetett hite melengette.

Halála előtt magas láz gyötörte. Szemét a csillagokra emelte.

Országát, népét az egek királynőjére, a Nagyboldogasszony oltalmára bízta.

Lelkét kezébe ajánlotta. Teste – lelke vágyott az égi haza békességére, nyugalmára.

1038. augusztus 15.-én – 69 évesen – az égi boldogságot megérdemelten megkapta.

Gyász borult országára. Népe fájó szívvel siratta.

Testét Fehérváron a Szűz Mária tiszteletére épített bazilikában helyezték nyugalomba.

Életében csodák sorozatát tette. Ezért nagy ő az emberek szemében.

Sírjához özönlöttek az emberek, hol sorozatosan csodák történtek.

A vakok láttak, a sánták jártak, a süketek hallottak,

A leprások megtisztultak, a bénák mozogtak.

Himnuszok hangjával zengték, áldották nevét.

Szent László idejében – negyvenöt év után – koporsóját a földből felemelték.

Fehér márvány szarkofágba, a föld fölé tették.

Felbontották koporsóját, mely olajjal színültig volt tele.

Minél többet mertek ki, annál több áradt helyére.

Teste fénnyé válva eltűnt belőle.

Olyan finom illat szállt fel, melyhez hasonlót nem érzett még ember.

Akik ott megjelentek, bajukra gyógyulást nyertek.

Szentté avatását Szent László királyunk kérte.

A magyar nép szentként tartja emlékezetében.

Tiszteli, becsüli, soha nem felejti.

Kovácsné Tóth Klára